1. fejezet - A hír

 Sziasztok!
Ez lenne az első fejezet, remélem tetszeni fog! Kérlek írjátok meg a véleményeteket kommentben és iratkozzatok fel, ha elnyerte a történet a tetszéseteket!:) Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást!;)
XoXo,
Lia:) 


Apa már majdnem fél órája beszélt valakivel telefonon. Bezárkózott a dolgozó szobájába, tehát valami üzleti ügy. De megígérte, hogy a mai napot együtt töltjük, de persze most se lesz belőle semmi. Nagyon szeretem és tudom, hogy a munkája milyen fontos, de olyan ritkán tudunk együtt lenni. A bátyám, Adam, elment a barátnőjével valahova, tehát, ha apu lefújja a napot akkor egyedül maradok.
 Megint. Az ember azt hinné, már hozzászoktam az egyedülléthez, de nem. Gyerekkoromban a házvezetőnőnket és pszichológusomat "láttam" a legtöbbet, meg néha a nagyit. De persze csak idézőjelesen. Mert vak vagyok.
6 éves koromban volt egy autóbalesetem. Anyával voltam. Egy zebrán mentünk át és én előre szaladtam. Anya jött utánam, de egy kocsi nem lassított le és nekem jött. Bevittek a kórházba és megműtöttek. Nem tudom mi történt vagy miért, vagy, hogy egyáltalán ez lehetséges-e, de az altatásból úgy ébredtem fel, hogy nem látok.
A szüleim, persze, rögtön mindenféle specialistákhoz kezdtek hurcolni, meg egy pszichológushoz is beírattak, nehogy rosszul kezeljem a dolgokat és őrültséget csináljak. De eszembe se jutott, hogy véget vessek az életemnek. Utáltam, ez tény, ezt az egészet. Rossz volt, hogy nem láttam semmit, hogy mindig másokra vagyok utalva, hogy nem találkoztam utána a barátaimmal és,, hogy más vagyok, de egy idő után beletörődtem.
De akkor a sors újra lecsapott. 10 éves koromban az anyám elhagyott. Egyik este, már nem jött haza.
Egy hétig sírtam és nem ettem semmit, akkor újra kórházba kerültem, de a bátyámnak sikerült lelket öntenie belém. Ő és apa a legfontosabbak nekem. Anyut azóta se láttuk, de már nem is akarom. Nem tudom elhinni, hogy képes volt ezt tenni velem. Néha iszonyatosan hiányzik.
- Hercegnőm! Lejönnél egy kicsit? - kiáltott fel apa, megzavarva a nosztalgiázásomat.
- Megyek apu! - válaszoltam.
Lementem a lépcsőn és megálltam a dolgozó ajtajában, remélhetőleg, apu előtt.
- Egy nagyon fontos dolgot kell elmondanom kincsem! - kezdte apu - Most beszéltem Dr. Iturbéval, tudod a szemspecialistával. Hónapok óta próbálom elérni, hogy vizsgáljon meg, de valamiért nem akarta. Ma felhívott, hogy átnézte az aktáidat és hajlandó megvizsgálni, ha szeretnénk még. Kicsim ez egy óriási lehetőség, hogy újra láss! Kérlek bólints rá!
- Apa... tudod mi a véleményem! Nem akarom, hogy beleéljem magam és aztán semmi nem lesz belőle! Már megszoktam, hogy így kell élnem. Nem sokára érettségizek, ha most nekiállunk vizsgálatokra járni mi lesz a tanulással.
- Úgy beszélsz, mint egy felnőtt... - mosolyodott el apu - De meg kellene próbálnunk. Nem gondolod? Legalább gondolkozz rajta!
- Rendben!
- Figyelj, nem tehetnénk át a napunkat a hétvégére? Most rengeteg a dolgom, de ha szeretnéd mehetünk most is... - igazából mindennél jobban szeretnék vele lenni, de most muszáj kicsit gondolkoznom.
- Nem, jó lesz hétvégén. Én viszont most sétálok egyet.
- De nagyon vigyázz, kérlek!
- Jó, csak itt leszek az utcában.
Miután megtanultam közlekedni segítség nélkül a lakásban, ki kellett terjeszteni a mozgásteremet. Így a környékünkön gondtalannúl közlekedek a kis botommal. Én nem szégyenlem.
Elindultam, hát szokásos sétámra. Két saroknyira a hatalmas házunktól azonban útlezárás volt. Vissza menni nem volt kedvem így, a munkások segítségével, kikerültem a gödröt és mentem tovább. Valami park féleségben köthettem ki, és leültem egy padra. Gondolkoztam azon, amit apa mondott, de továbbra se tetszett az ötlet.
Hirtelen nagy ricsajra lettem figyelmes. Körülöttem kezdtek sokan lenni és erős pia szagot éreztem.
- Nézzétek! Micsoda leánykát fújt ide nekünk a szél. Kislány ez itt a mi területünk! - kiabálta egy fiú. Kezdtem nagyon félni. Felálltam, hogy elinduljak, de elejtettem a botom, és véletlenül megcsúsztam benne és a földön végeztem. Nevetés harsant körülöttem, nekem pedig, évek óta először, kicsordultak a könnyeim. Próbáltam felállni, de nem sikerült. Már ott tartottam, hogy hagyom had ráncigáljanak el, mikor két erős kar felhúzott.
- Hé, jól vagy? - kérdezte egy nagyon édes hang.
Bólintottam.
- Srácok, fogjátok be és hagyjátok! Ő nem tehet semmiről! - szólt a, gondolom, barátainak -  Gyere, hazakísérlek! - azzal lágyan meglökte a hátam és elindultunk - Egyébként Jay vagyok. És te?
- Blair.
- Szia Blair! - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Köszi, hogy megmentettél!
- Szívesen! Amúgy nem bántottak volna, csak szeretik, ha félnek tőlük. Egyébként merre laksz?
- Branch street 224.
- Szóval egy ilyen gyönyörű lány lakik abban a bazi nagy házban?
- Köszi, de nem vagyok gyönyörű! Ismered?
- Először is ne vitatkozz azzal, mait nem tudsz! Másodszor ki ne ismerné Mr. Mendez otthonát?
Ezen elgondolkoztam. Tényleg, ki nem? Hogy, hogy hozzánk nem törtek még be? Mondjuk nem hiányzik, csak hát, na... értitek.
- Értem.
- Megjöttünk.
- Ez gyors volt. Rég értem haza ilyen gyorsan...
- Figyelj, lenne kedved találkozni még? - kérdezte némi félelemmel a hangjában.
- Nem is tudom.
- Értem, hogy félsz. Figyelj, megadom a számom és, ha igen hívj fel. Vagy, ha szükséged van egy barátra...
- Köszi! - ezzel otthagytam és bementem.
Apu dolgozott, Adam meg nem ért még haza, úgyhogy felmentem a szobámba. Ez a mai nap lefáraztott, rögtön el is aludtam.